Interjúrészlet

„– A Rózsában te mit csináltál?

– Azon a nyáron jártam Görögországban. Ernővel megbeszéltünk egy konkrét időpontot, hogy bárhol is leszünk, abban a pillanatban készül mind a kettőnkről egy-egy fotó. Én észak felé fordulok, ő pedig dél felé és megkérünk valakit, hogy fotózzon le bennünket ugyanabban a pillanatban. Itt arról volt szó, hogy egymásra gondolunk, egymás felé nézünk, mögöttem látszik a fotón az, amit az Ernő láthatott volna. Aztán még Isztambulban készítettem két diafelvételt.

A Boszporuszon van egy híd, amelyiknek az egyik vége Európában, a másik vége Ázsiában van, ez az Európa-híd. Mind a két oldalon lefotóztam függőleges objektívvel a kék eget. Két tökéletesen egyforma kék diakocka lett az eredmény. A Rózsában ezeket vetítettem a mennyezetre. A baráti társaságba beviszek mindent, ami számomra fontos. Úgy folytatódott, hogy Ernő kivitte az utcára a diavetítőt és Budapest egére felvetítette Isztambul egét.

– Mindezt én úgy értelmezem, hogy benned van valami erős vágy a totalitásra, ezekbe a kis leszűkített eszközökbe mindig valami óriásit akarsz belevinni, hogy ezek a távoli pólusok egyetlen egy pontban egy kis lapon találkozzanak.

– Görögország és Budapest összekapcsolása az időben, azonos idő és távoli tér. A Föld két távoli pontjának összekapcsolása gondolatban és egy vonalban. Csak később derült ki számomra, hogy ebben mennyivel több lehetőség is van. A korábbi háromszögek még tiltó jelek, közlekedési táblák voltak. Felhők és bogarak a veszélyt jelző háromszögben. Akkor valóban azt gondoltam, hogy a természeti jelenségek veszélytelenek, és egészen más veszélyek fenyegetnek. Beláttam, hogy egyúttal magamnak is kitettem táblákat és korlátokat. Amit megcélzok, az valami abszolút, valami szublimált. Egyszerre tágasság és valami kristályos sűrítmény. Meditációs objektumot próbálok létrehozni, de azt is tudom, hogy ennek a végső kimenetele a képnélküliség…”