2010.01.15.

Fenyvesi Áron- Siegmund Ákos kiállításának megnyitószövege 

Iskolaépületek, stadion-reflektorok, mesterséges kertek, műsziklák. Mi a közös ezekben a motívumokban azontúl persze, hogy Siegmund Ákos képeinek főszereplői? Az én narratívám szerint ezek mind-mind a modernizmus díszleteinek számítanak, azaz az emberiség által alakított természet, és a leigázott környezetünk manifeszt szimbólumai. Siegmund Ákos festményei voltaképpen az égbolt szürreális kékjei alatt elhelyezkedő civilizációs sivatagjai, vagy kísértetkastélyai.
Fontos leszögezni azt, hogy az épületek és a tájak nem egyedi mivoltuk miatt köszönhetik azt, hogy a képekre kerültek, azaz nem önmagukban kiemelt fontosságúak, hanem sokszor egymáshoz való viszonyukban hordozzák jelentésüket. Az épületportrék egymáson átszövődő ironizáló tájképek, de amint arra célozni próbálok, nem a mesterséges paradicsomokhoz zengett ódák. Az iskolák és a stadionok funkciójukat tekintve mind egyaránt közösségi terek, és szolgáltatások, vagy másképpen a pszeudo-termelés helyszínei, amelyek akár csoportok identitás-tudatát is körvonalazhatják. A festményeken többnyire mégis teljesen neutrális és steril általánosként vannak megjelenítve a főmotívumok, a képeken keresztül megismerhető világ eszközeiként. Siegmund az épített táj sensus communisáról beszél nekünk, nem egyéniségekről, ahogyan a kanadai hadsereg fekete-fehérjeiből kibontakozó katonák arcai sem számítanak igazán. A képek nem a modernitás teljesítményeit hivatottak dokumentálni, nem vívmányokat mutatnak be, nem mérnöki csúcsteljesítményeket, hanem a társadalom instrumentumait.
Ezen a ponton tartanám fontosnak azt, hogy kiemeljek egy olyan korábbi picike Siegmund művet, amely a kiállításon nem is látható. Az emlegetett festmény Rodolfó fekete-fehér portréja. Csak egy asszociációs bevezető miatt rángatom ezt most elő, mert mintha Siegmund is néha Rodolfóként trükközne a nézővel: „Figyeljék a kezemet, csalok!” Most ezáltal nem is a festmények tecnikai fotorealista reprezentációs keretére gondolok, de nem is a klasszikus értelemben vett festészeti térmélység nélkül való képek rétegzettségére – bármit is jelentsen ez. Hanem sokkal inkább Siegmund jól eltalált képkivágataira szeretném felhívni a figyelmet, amiken valahol mindig elhelyez egy furcsa ritmus szerint a képet átszelő drótot, egy „belógó” épület kontúrját, egy növényt, vagy éppen egy épületdíszt, ami kizökkent minket a látvány befogadásának élményéből, elidegenít és felhívja a figyelmünket arra, hogy itt festészettel állunk szemben. A művész, vagy a bűvész a másik kezével közben pedig társadalmi problémákat húz elő és a már elidegenített motívumai által arra is terelget minket, hogy ne higgyük el azt, hogy a képek csakis az ecsetvonásokról szólnak.
Siegmund Ákos jelen kiállításon is látható műveinek tematikus kerete visszakövethető egészen a Parazitii c. sorozatáig, sőt néhány korábbi és időközben is mindig megszülető egy-egy monokróm, vagy monokrómabb darabra is. A festmények tulajdonképpen para zitizmusként értelmezik át a civilizációs vívmányokat, a sorházakat, a diplomagyárakat, a sivatagi gyümölcsösöket, vagy éppen a szennyvíztisztítókat. A parazitii-ben találta meg Siegmund a szürke házak és közintézmények épület-portréinak az ízét, amelyeket a képtérbe dekontextualizálva importál, és így sajátos szimbólumokat hozva létre belőlük. Teszi mindezt úgy, hogy közben Caspar David Fiedrich-re, az amerikai Közép-Nyugat High School-jaira, vagy éppen a Csillagok háborújára hivatkozik a spanyol gyümölcsösökből és a stadionokból kiradírozott munkásosztállyal együtt. Siegmund olyan csoportképeket készít, amikről hiányoznak a csoportok.
Talán ilyen gondolatmenetek mentén is kezdenek összefűződni a művész képei, amelyeknek a sorozatai természetesen elkülöníthetőek, de az őket alakító program egyre komplexebb. Annál is inkább mivel lehetetlen reprodukálni darabjaikat, ahogyan a művész is bebizonyítja Greenberg-Rosenberg diptichonján, azt hogy ugyanannak az ismétlése lehetetlen.
És most nyomjuk meg az escape gombot.

Fenyvesi Áron