ERDÉLYI GÁBOR
MÁS HELY
MEGNYITÓ: 2026. OKTÓBER 8. 19:00
MEGTEKINTHETŐ: 2026. OKTÓBER 9. – 2026. NOVEMBER 27.
Erdélyi Gábor festészetének egyik sajátos vonása, hogy miközben képei első pillantásra visszafogott, homogén felületként jelennek meg, a festői történés helye nem feltétlenül esik egybe azzal a képfelülettel, amelyre a tekintet elsőként irányul. A figyelem ezért a vakrámára feszített vászon oldalaira, sarkaira és mindenekelőtt éleire fókuszál. Nem mintha ezek a kép mellékes részei lennének, bennük a festészet egy másik lehetősége nyílik meg.
Az él ennek a gondolkodásnak egyik meghatározó helye. Nem egyszerű vonal, hanem a képtárgy testének köztes tartománya, ahol a főfelület és az oldal találkozik. Éles, derékszögű kialakítás esetén a két felület határa viszonylag pontosan kijelölhető, lekerekített vagy tompított formánál azonban elmosódik. Ilyenkor nem az a kérdés, hogy hol húzható meg a határ, hanem hogy miként jön létre maga az átmenet.
Ezt a bizonytalanságot a festék anyagi jelenléte tovább fokozza. Az élen többféle szín rétegeződik egymásra, helyenként festékszálak körbe-körbe járva szinte megszővik az élt. A festék ezáltal nem csupán megjelöli az él helyét: térbelileg is felépíti azt, és kiterjedésével túllép a vakráma eredeti geometriáján, önálló anyagi képződménnyé válik.
A korábbi élképek egyik alaphelyzete a szürke főfelület és az élre sűrített szín intenzitása közötti különbség volt. A festői energia nem a kép megszokott centrumában összpontosult, hanem a képtárgy szélén vált hangsúlyossá. Innen érthető a „negatív ikon” gondolata is. A kép hagyományos hangsúlyrendje mintegy megfordul: ami más esetben a belső képfelület festői intenzitását hordozná, az az élen képződik és sűrűsödik össze, miközben a főfelület visszafogott szürkeségben marad. A perem ebben a rendszerben nem lezárás, hanem a festőiség kitüntetett helye.
Egy ehhez kapcsolódó, de nem azonos problémát vizsgál Derrida a Parergon című írásában. A keretet olyan határként elemzi, amely nem sorolható maradéktalanul sem a műhöz, sem a művön kívüli térhez: egyszerre különít el és tesz kapcsolatot lehetővé. Erdélyi Gábor munkáiban e kérdés nem a kép és a külvilág határán, hanem magának a képtárgynak a felépítésében jelenik meg. A rokonság ezért nem azonosság, hanem egy közös felismerés: a határhelyzet nem feltétlenül őrzi meg azt a különbséget, amelyet kijelölni látszik.
Hasonló gondolat munkál a korábbi textilmunkákban is. A homogén, festett szürke felület alól előtűnő nyers, színes selyem, tüll vagy gyárilag mintázott szatén nem egyszerűen eltakart hordozóként vált láthatóvá, hanem saját vizuális minőségével lépett be a képbe. A hordozóanyag és a festett felület megszokott hierarchiája ezáltal felcserélődött: ami rendszerint a kép létrehozásának feltétele, maga is a mű érzéki alakításának részévé lett.
A mostani munkák ebből a korábbi gondolkodásból indulnak tovább, de más színviszonyt hoznak létre. A főfelület is aktív színt kap, így közvetlenül lép kapcsolatba az él összetett színvilágával. A korábbi művekben a szürke főfelület tartotta vissza azt a színgazdagságot, amely az élen összpontosult; az új képeken a szín már nem ilyen egyoldalúan oszlik meg. A főfelület és az él színei folytatják, ellenpontozzák és áthangolják egymást, miközben az él anyagi és térbeli sajátossága továbbra is meghatározó.
Innen válik jelentőssé a „Más hely” cím. Nem egy új helyszínt jelöl, ahová egy motívum kerül át, hanem egy olyan helyzetet, amely a képtárgy elemeinek megváltozott együttállásából születik. A motívum nem egyszerűen elfoglal egy előre adott teret: jelenléte maga is alakítja azt.
Ehhez kevés eszköz is elegendő. A színek elosztása, az anyag rétegződése, az él formája vagy a főfelület finom színváltozása képes átrendezni a képtárgy karakterét. A festészet így nem feltétlenül új látvány létrehozásával újul meg, hanem azzal, hogy ugyanazon képen belül új összefüggéseket és asszociációkat hív elő.
Az új munkákban ezért nem a korábbi festői gondolat cserélődik le, hanem annak működése kerül eltérő megvilágításba. A főfelület és az él közötti kapcsolat megmarad, de a szín már nem csak az élen virul: a kép nagyobb területén kezd működni, és ezzel az egész képtárgy hangsúlyai újrarendeződnek. A festmény nem mozdul el a helyéről — a benne elfoglalt helyek jelentése változik meg.
Budapest, 2026.
A kiállítás megvalósulását az NKA támogatta.
MÁS HELY
MEGNYITÓ: 2026. OKTÓBER 8. 19:00
MEGTEKINTHETŐ: 2026. OKTÓBER 9. – 2026. NOVEMBER 27.
Erdélyi Gábor festészetének egyik sajátos vonása, hogy miközben képei első pillantásra visszafogott, homogén felületként jelennek meg, a festői történés helye nem feltétlenül esik egybe azzal a képfelülettel, amelyre a tekintet elsőként irányul. A figyelem ezért a vakrámára feszített vászon oldalaira, sarkaira és mindenekelőtt éleire fókuszál. Nem mintha ezek a kép mellékes részei lennének, bennük a festészet egy másik lehetősége nyílik meg.
Az él ennek a gondolkodásnak egyik meghatározó helye. Nem egyszerű vonal, hanem a képtárgy testének köztes tartománya, ahol a főfelület és az oldal találkozik. Éles, derékszögű kialakítás esetén a két felület határa viszonylag pontosan kijelölhető, lekerekített vagy tompított formánál azonban elmosódik. Ilyenkor nem az a kérdés, hogy hol húzható meg a határ, hanem hogy miként jön létre maga az átmenet.
Ezt a bizonytalanságot a festék anyagi jelenléte tovább fokozza. Az élen többféle szín rétegeződik egymásra, helyenként festékszálak körbe-körbe járva szinte megszővik az élt. A festék ezáltal nem csupán megjelöli az él helyét: térbelileg is felépíti azt, és kiterjedésével túllép a vakráma eredeti geometriáján, önálló anyagi képződménnyé válik.
A korábbi élképek egyik alaphelyzete a szürke főfelület és az élre sűrített szín intenzitása közötti különbség volt. A festői energia nem a kép megszokott centrumában összpontosult, hanem a képtárgy szélén vált hangsúlyossá. Innen érthető a „negatív ikon” gondolata is. A kép hagyományos hangsúlyrendje mintegy megfordul: ami más esetben a belső képfelület festői intenzitását hordozná, az az élen képződik és sűrűsödik össze, miközben a főfelület visszafogott szürkeségben marad. A perem ebben a rendszerben nem lezárás, hanem a festőiség kitüntetett helye.
Egy ehhez kapcsolódó, de nem azonos problémát vizsgál Derrida a Parergon című írásában. A keretet olyan határként elemzi, amely nem sorolható maradéktalanul sem a műhöz, sem a művön kívüli térhez: egyszerre különít el és tesz kapcsolatot lehetővé. Erdélyi Gábor munkáiban e kérdés nem a kép és a külvilág határán, hanem magának a képtárgynak a felépítésében jelenik meg. A rokonság ezért nem azonosság, hanem egy közös felismerés: a határhelyzet nem feltétlenül őrzi meg azt a különbséget, amelyet kijelölni látszik.
Hasonló gondolat munkál a korábbi textilmunkákban is. A homogén, festett szürke felület alól előtűnő nyers, színes selyem, tüll vagy gyárilag mintázott szatén nem egyszerűen eltakart hordozóként vált láthatóvá, hanem saját vizuális minőségével lépett be a képbe. A hordozóanyag és a festett felület megszokott hierarchiája ezáltal felcserélődött: ami rendszerint a kép létrehozásának feltétele, maga is a mű érzéki alakításának részévé lett.
A mostani munkák ebből a korábbi gondolkodásból indulnak tovább, de más színviszonyt hoznak létre. A főfelület is aktív színt kap, így közvetlenül lép kapcsolatba az él összetett színvilágával. A korábbi művekben a szürke főfelület tartotta vissza azt a színgazdagságot, amely az élen összpontosult; az új képeken a szín már nem ilyen egyoldalúan oszlik meg. A főfelület és az él színei folytatják, ellenpontozzák és áthangolják egymást, miközben az él anyagi és térbeli sajátossága továbbra is meghatározó.
Innen válik jelentőssé a „Más hely” cím. Nem egy új helyszínt jelöl, ahová egy motívum kerül át, hanem egy olyan helyzetet, amely a képtárgy elemeinek megváltozott együttállásából születik. A motívum nem egyszerűen elfoglal egy előre adott teret: jelenléte maga is alakítja azt.
Ehhez kevés eszköz is elegendő. A színek elosztása, az anyag rétegződése, az él formája vagy a főfelület finom színváltozása képes átrendezni a képtárgy karakterét. A festészet így nem feltétlenül új látvány létrehozásával újul meg, hanem azzal, hogy ugyanazon képen belül új összefüggéseket és asszociációkat hív elő.
Az új munkákban ezért nem a korábbi festői gondolat cserélődik le, hanem annak működése kerül eltérő megvilágításba. A főfelület és az él közötti kapcsolat megmarad, de a szín már nem csak az élen virul: a kép nagyobb területén kezd működni, és ezzel az egész képtárgy hangsúlyai újrarendeződnek. A festmény nem mozdul el a helyéről — a benne elfoglalt helyek jelentése változik meg.
Budapest, 2026.
A kiállítás megvalósulását az NKA támogatta.