2012 március / march

Károlyi Zsigmond 
Állványok és fényrácsok (művek a nyolcvanas évekből) 

Károlyi Zsigmondot pályája kezdete, a hetvenes évek eleje-közepe óta festészetelméleti és művészetbölcseleti kérdések foglalkoztatják. Munkái minduntalan olyan fogalmak körül forognak, amelyek közös töve a művi és természetes viszonyából ered. Korai képein , fotóin, performance-ain és filmjein elemi jelek - ritmikusan sorolódó, többnyire azonos méretű függőleges egyenesek, s kivágásként, más szempontból keretként “működő” négyzetek - feszülnek a környezetnek (a természetesnek, a csinálatlannak látszó világnak). A megformált (a művészetre utaló vagy azt szimbolizáló jel) és a formátlan (vagy formálatlannak tételezett felület, máskor tér) kapcsolata a látott és a tudott sajátos fölcserélhetőségére, a döntés premisszáinak homályosságára, a választás zavarára, az akart és akaratlan szegényes tautológiájára figyelmezet. Szigorú, minimalista-konceptuális korszaka után a hetvenes évek végén Károlyi a kínai tangram játék elvei alapján szabdalt kvázi-realista festményeivel talán éppen e tautológia végeredményben önfeladásra szólító ultimátuma elől igyekezett kitérni a látványteremtés heroikus fikciójának engedve. A nyolcvanas évek közepén a tangram-képeket - azok szerkesztésmódjának tapasztalatait fölhasználva - ismét egy elemi jel vizsgálatának “dokumentumai” váltják fel: a szimbólumnak, allegóriának, metaforának egyként tekinthető forma, a kereszteződés összes jelentéssíkját egyetlen jelben akkumuláló X lesz festményei alapmotívuma. A jel a sokszorozás révén szinte narratívvá válik, a narráció pedig kibontja a benne rejlő tudott és sejtett jelentések szertelen halmazát. Egymásba oldódnak és egymást erősítik az átlók, a keresztek, az ikszek, ám a kaotikusnak tetsző szövedék sem a didakszisnak, sem az irodalmias értelmezésnek nem hagy helyet. A számtalanszor átfestett felületek, az újabb és újabb rétegek egyszersmind olyan terekbe engednek betekinteni, amelyek nem a végtelenbe nyílnak, nem a tágasságot sejtetik, hanem valamiféle szomorú, determinált zártságra utalnak. Az egymásra rakott, az egymásra gyötört festékrétegek “tudott”, ismertnek hitt, szinte konvencionális expresszivitása nem a festés eufóriáját sugallja; a mállott szürkék, zöldek, sárgák, kékek, súlyos és kopott barnák és feketék valami furcsa fegyelmezettséggé lohasztják, majd' hogy nem közép-európaiasan konzervatív klasszicizmussá - mondjuk: depresszivitássá - merevítik “a festés örömét”.

Hajdu István