2014.05.09. – 2014.06.03.

Horváth Roland és Korodi János kiállítása
speakeasy

...a ház képei két irányba vezetnek: legalább annyira élnek bennünk, mint amennyire mi bennük. (...) Tény, hogy a ház első megközelítésben geometriailag erőteljesen meghatározott tárgy. Hajlamosak vagyunk racionálisan elemezni. Elsődleges valósága szemmel látható és kézzelfogható. Pontosan metszett szilárd testekből, gondosan összeillesztett gerendákból készült. Az egyenes vonal uralkodik benne. A függőón bölcsességének és kiegyensúlyozottságának nyomait viseli. Az ilyen geometrikus alakzatoknak dacolnia kellene az emberi testet, az emberi lelket magukba foglaló metaforákkal. Ám abban a pillanatban, hogy úgy tekintünk a házra, mint a vigasz és az intimitás terére, mely a bensőségességet hivatott magába sűríteni és védelmezni, azonnal emberi jelleget ölt. Ekkor a racionalitáson túl feltárul az álom birodalma.

(...)
De a valóság és az álom közössége soha nem bomlik fel végérvényesen. A ház még akkor sem veszíti el mindenestül “tárgyi mivoltát”, amikor emberi életre kel. Közelebbről meg kell vizsgálnunk, hogy az álom geometriájának nyelvén milyennek mutatják magukat a múlt házai, a házak, ahol ábrándozásaink közben újra rátalálunk majd a múlt bensőségességeire. Nem hagyhatunk fel annak vizsgálatával, hogy a bensőségesség lágy anyaga miként ölt újra alakot a ház révén, s veszi fel azt a formát, melyet akkor viselt, amikor a kezdeti melegséget zárta magába.
Gaston Bachelard: A tér poétikája. Kijárat Kiadó, Budapest, 2011. (1957) (ford. Bereczky Péter)

Minden megváltozott, és semmi sem változott meg. (...) De amikor barátja és védence, Thomas Jones, a festő, végleg visszatérni készült Angliába, és már felmondta házbérleményét, a Lovag hónapokra vendégül látta, s reggelente gyakran benézett abba a helyiségbe, mely Jones műterméül szolgált. Elnézte, hogyan telik meg finom olajfa festőállványán a kis monokróm vászon valamivel, amit ő tanulmánynak látott az ürességről: egy háztető sarka, vagy egy sor tetőablak a szemközti épületen.

(...)
Végül is mit festesz? tette fel a Lovag az udvarias kérdést. Nem értem a témáját.
A félrecsúszó pillanatokat, amikor bármi lehetségesnek látszik, de nem mindennek van értelme.
Susan Sontag: A vulkán szerelmese. Holnap kiadó, Budapest, 1994.
(ford. Szili József)

Eliade szerint nincs teljesen profán létezés. A vallástalan ember is, aki elutasítja az élet mindenféle szakralitását, megkülönböztet egyedülálló jelentőségű, a magánvilágának szent helyeként tisztelt tereket.Mindenki fel tud idézni az életében különös minőséggel felruházott helyeket, az otthont, egy padot a parkban, egy fát a gyermekkorból, ahol még a nem vallásos ember számára is olyan valóság nyilatkoznék meg, amely elüt mindennapi létezésének valóságától. Ez az inhomogén, más valósággal feltöltött tér erőt ad. Ebben az őrző és egyben akkumuláló, regeneráló objektumban működik a festő csillagvizsgáló obszervatóriuma, amely felfelé nyitott. Rajta keresztül a kozmikus térbe juthat - azonban nem csak a csillagvilág megfigyelésével van itt dolgunk. A nyitott égbolt, az ajtó, a küszöb vallásos szimbolikája mentén e nyíláson át a a tér kontinuitása szűnik meg, a mennyeknek kapuja kifejezés összetett jelképrendszerében a felfelé nyitottság az egyik létmódból a másikba való átmenet pontját jeleníti meg.

Korodi János