2011 március / march

Fenyvesi Áron: Siegmund Ákos - humankompositinformatív című kiállításának megnyitószövege

humankompozitinformatív – törik bele a nyelv a kiállítás címeként szolgáló szóösszetételbe. De ez rendjén is van így, hiszen egy kiállítás a vizualitásba, vagy legalábbis a vizuális jelek világába kell, hogy ágyazódjon - a nyelvnek ezzel szemben az a feladat jut, hogy újra-, és újra nekirugaszkodjon a verbális értelemadásnak, ragozásnak, toldalékolásnak és lábjegyzetelésnek. A beszélő feladata jelen esetben a folyamatelemzés, főleg akkor, ha körülbelül egy évvel ezelőtt majdnem ugyanígy állt itt Siegmund Ákos akkori önálló kiállításának megnyitóján. Fontos szólni ezért néhány szót irányokról, elmozdulásokról, hangsúlyeltolódásról, hiszen a két kiállítás anyagának összevetése óhatatlanul bejelent ilyeneket is. Mi az, ami már elsőre kevésbé ismerősnek tűnik? Látunk egy objektet és egy light-boxot is, ami túlmutat ugyan a festészet reprezentációs rendszerének keretén, de a művész tematikai elképzeléseibe ízesül, mivel a nagy épület-tárgy nagyon sok szálon keresztül kapcsolódik „épület-portréinak” rendszeréhez. Siegmund mediális kísérleteinek regisztrálásának tényén túl, legalábbis számomra, most fontosabbnak tűnik elmondani azt, hogy mi az, ami nekem ez alapján a két kiállítás alapján Siegmund művészetének állandó alapjának tűnik, és mi a toldalék, mi a kompozit, és a mátrix?

Informatív leszek és sokak számára bizonyára evidens is, egyenlőre pedig nagyívben kerülöm a bonyolult szóösszetételeket: Siegmund Ákos fest. Ebben nincs, és nem is lehet semmi pejoratív. Sokan festettek előtte is, festenek Siegmund Ákos közben is, és még sokan, sokat és sokféleképpen fognak festeni Siegmund Ákos után is. A valódi kérdéseket a továbbiakban a festészet kapcsán tehetjük fel. Egy újabb magas labda magamnak: Hogyan fest Siegmund? Siegmund fotók alapján fest. Ezzel sem árultam el semmiféle titkot, ami ne lehetne evidens a képek, vagy a kiállítás anyagának alapján. A humankompozitinformatív viszont valahol ott kezdődik el, amikor Siegmund Ákos képeket és fotókat kezd gyűjteni festményeinek alapanyaga gyanánt. Hiszen mindezt úgy teszi, hogy abból a közös halmazból, az internetről merít, amit civilizációnk sensus communisa halmoz fel. Ez viszont már egy kommunikációs folyamat. Az még inkább, amikor a sorozat részei kiegészülnek saját képeivel. Ekkor már a kommentátor saját pozíciót vesz fel, és irányít, szelektál és teamtizál. Innentől kezdve már nemcsak információról, és informativitásról beszélhetünk, hanem humánumról is. Hiszen jelen esetben a festő tudatosan próbál fogást találni környezetén, és a festészetével reagál az őt körülvevő valóságra, annak kommunikációs csatornáira, és kommunikációs szituációkra, még pedig egy közösség eszközeinek felhasználásával. Ez meg már kompozit festészeti forma, hiszen van inputja.

A humánumról szól - bármilyen áttételesnek tűnik is ez most így elmondva - a Siegmund-féle festészet reprezentációs stratégiájának sterilitása, ami azt hiszem, hogy az Ő esetében kifejezetten nem az emberalakokon, hanem azok hiányán keresztül beszél a humán civilizációról. A Siegmund festményein korábban felbukkanó emberalakok, és arcok is inkább a szimbolitásról, és az emblematikusságról szóltak ebben a kontextusban.Van azonban egy ennél jóval fontosabb motívum, ami ezen a kiállításon is markánsan megjelenik: ez pedig nem más, mint az, hogy Siegmund a reprezentációs mechanizmusok hibáit keresi, rögzíti és komponálja bele művészetébe, vagy éppen rájuk művészetét. A képek extrém fény-, reflexió-, és árnyék-struktúrákat rögzítenek, másképpen: szúnyogokat a lencsén. A szúnyoggal, pedig jobb vigyázni, mert egyszer már jól pórul jártak vele, és a belekódolt információhalmazzal a Jurassic Parkban is – hogy felmutassak végre egy fiktív asszociációt.A természetes-mesterséges elemek dominanciaharca pedig óhatatlanul bekúszik a festmények értelmezési regiszterébe: a passzívházak, a cserepes virágok, a salzburgi Mirabell, az irodák, és a legyilkolt farkasok ábrázolása által. Minden kép valamilyen beavatkozásnak a tere vagy helyszíne. A képek reakciókról, a kontrollról, a kontrollvágyról és ezek vakfoltjairól is szólnak.

A rendszerbe óhatatlanul megjelenő bekalkulálhatatlan hibák reprezentációjának elemzésén keresztül pedig kommunikációs rendszerek deformált csatornáit mutatja az összkép.A festmények a szó-, és mondat-összetételeim ellenére meta-narratív történések maradnak, amiknek mélyfúrásai a techno-modernitásunk ciánkék díszletei mögé vezetnek, ahol már alig marad valami, ami elmondható, vagy amiről beszélni lehet, hacsak nem ezen vizuális univerzum határait kijelölő ózonréteg kékje.
Fenyvesi Áron