2010 szeptember / september

Horváth Roland
Reggel

Reggel; és felkeltem, hogy a kútra menjek vödörrel kezemben vízért; dombos erdős táj, rendezett udvar. Tudom nem evvel foglalkoztam, nem e megható ittel és mosttal, hanem valami szorongató meneküléssel. Cirkusszal és tűzijátékkal. Hatalmas békákat etettem a pataknál, és nem resteltem magam, hogy a barlangokhoz menjek, és ott etessek nagyobb lényeket is, olyan sárkányformákat.
S látom, hogy többnyire magamat mulattattam.
Szétnézek és tátongó üresség a tájon, az őszön, ami meghozza az elvetett, és kikelt magvak learatását. Ezen a tájon, ami a valósághoz legközelebb van, mindennek a szeretet és élni akarás ad tápot, mint a fény a növényekben, kikel bennünk a vágy, a több akarása, és unszolása a mozgásnak. Program. A növényeknek nincs szabad akaratuk, pedig olyan, amikor a tudatukra ébrednek, és örvendnek a napsütésnek. Lábuk vízben és földben, gyökereik épphogy annyira mélyen, mint amilyen magasan leveleik a levegőben hajladoznak, és új hajtásaik, hol az élet születik. Sejtosztódás. Ez az, ami bennem is végbe ment.
Néha több kell, ami van, mert az túl sok, ami körbe vesz.
Túl sok, túl fontos, vagy túl kevésnek tűnik éppen. Folyamatosan fölfénylik valami, míg természeténél fogva minden elöregszik és kihuny.
Másik természet.
Titok.
Perpetuum mobile
,de az nagyon messze van.
Mégis a csillagok és a nap.
Most hogy itt ülök ezen a reggel, és hűvös ősz vesz körbe mindent, én is megnyugodtam. - Volt káosz, volt fény, volt csoda, de mint álomban utaztam volna. - Végtelenül egyszerű képekre gondolok most;
Egy tojásra az asztalon,
egy cukrászdai süteményre fehér tányéron. Valahol ugyanazt jelentik ők is, de egészen más, ha a tojás a kezemben, vagy a ballonkabátom zsebében van, vagy netalán én vagyok benne a tojásban. Ez nem mindegy. Benne voltam, de talán túl gyenge voltam, hogy véghezvigyem, gondolom. Mert most az asztalra téve nézem, és valami azt kívánja bennem, hogy a vászonnal és ecsettel hódoljak e nagy misztériumnak, hogy külsején fogjam meg, simogassam, tiszteljem, és áldjam létét.
Persze most már hogy voltam benne, egészen mást jelent. Egészen mindent jelent. Itt vagyunk sorsba burkolózva, vágyban, révületben, pedig a tisztánlátás érdekében üresnek kellene lennünk, hogy mindig be tudjuk fogadni azt, ami éppen itt és most történik velünk.
Üresség.
Igen járhatnék karöltve, kéz a kézben az évszakokkal, és az időjárással, most hogy ő is megbolondult. Szóval járhatnánk együtt, és mondhatnám csak azt, amit ő mond nekem. Milyen nagy szabadság lenne, és milyen nagy a magány. És milyen nagy a csönd. Örök hallgatás. S mit van mit itt hagyni?

És itt körbe véve ködökkel, vizekkel, és a sorsommal, de melyikkel? Mi festi a képet, ha csak az elején adtam meg a hangot, és a többit a kép maga jobban tudja?Persze én vagyok vele összefonva de mi tudja jobban, mi festi bennem? Erre nem nagyon találtak ki tudományágat, vagy összes együttvéve. A pulpitus meg bizonyosan egy kerek erdő közepében van. Ott. De ha az nem bennünk van, és nem odakint akkor hol?
És közben nagyon is lehet, hogy ez csak egy ismeretlen ima, felfelé nézvést, és hódolat. Persze azután kiderül, és mindenre választ talál a kérdező.

Hajók. Hát bizony ezek sorsok, és ha tisztán állnék ezen a bolygón, egy lenne az a hajó, egy úttal, egy helyzettel, és ami szép napokon még közbe jön. Csöndes torkolat, tengernek menő szigetekkel, partszegély mentén, derűs kedves elfogadós utazás a folyóval. Hétköznapok, melyek szövetében ügyeskedünk, javítjuk hibáinkat, valami jobb reményében, és persze nem élünk itt örökké. Pedig egyre inkább olyan. A folyam és az áramlat szépen észrevétlenül alakítja a part menti fákat, majd eltűnnek, és csak úszó kis kertünk marad, Solariszunk. Lassan elhaladva nyugat felé, és majd be is alkonyul, és lehet, úszunk tovább valami másik tengerben, vagy lehet, megérkezünk a legkedvezőbb szigetre, és persze lehet, hogy örökké.
Ujjaim meg matatnak a szöveten, a szőttesen, fonjuk áldozatkészen a kölcsön kapott szép fonalakkal.


Horváth Roland 2010